like a normal family

Egyik felem érez némi fájdalmat és megvetést a saját irányomba, elvégre mindezt csinálhatnám jobban is. Megtartani az egyensúlyt a két élet között. Míg a másik felem nem érez semmit, csak ürességet. Olyan érzés, mintha a kikapcsolt tv készüléket bámulnám. Az életem úgy terül el előttem, mint egy tiszta lapokkal teli könyv. Rengeteg mindent hajtok végre, az emberiség még csak nem is sejti, mit köszönhet nekem, de szinte senki nem tud róla, és ez megmarad pusztán saját elfoglaltságnak. Nem számít, hogy jót teszek. Csak az, hogy enyhítsem a szükségleteim. Sokszor érzem azt, hogy csak a megszokás miatt vannak még viszonylag emberi kapcsolataim. Liam és köztem is csak amolyan viszony van, érzelmek nélkül, hiszen a magunk módján mindketten sérültek vagyunk, és a nővéremmel sem egyszerűbb a dolgom. A közelében képes vagyok úgy viselkedni, ahogy a korábbi, egyszerű életemben, de nehéz összeegyeztetni a vadászatot és a vele való átlagos kapcsolatomat. Nem tudok egyik bőrömből a másikba ugrálni, ez pedig megerőltet, különösképp lelkileg. Most itt az asztalnál ülve könnyebb elhinni, hogy ez megy nekem, és ezután is menni fog, de nemhogy neki, még magamnak sem ígérhetem meg, hogy ez rendszeres lesz, és ezután így fog menni.
Tudtam, hogy Jess bosszús lesz, ha elkezdem szekálni a telefonos-ürgével - akit ugyan már számtalanszor említett, de még nem volt hozzá szerencsém -, de ez valahogy visszahozta az emlékeimet a múltról, mikor még én is normális voltam. Vagy legalábbis, mikor azt hittem, hogy az vagyok. Nem tudom, mikor változtam meg, de ez nem csak úgy hirtelen, a semmiből jött. A sötétség lassan bontakozott ki belőlem, s a végén már nem tudott meglenni a farkasom ettől az erőtől, ami arra csábította, hogy öljön. Nem Lance-nek kellett volna akkor ott lennie, de már megtanultam együtt élni azzal, amit tettem, és így bármilyen szomorú is, nem sajnálom a bátyánkat. Valamilyen szinten zavar, hogy ennyire érzéketlen vagyok, de annak örülök, hogy Jessica még képes előcsalogatni belőlem az "egykori Drinát", ahogy gondlatban nevezni szoktam a régi énem. Mert ő már nem a részem, sokkal inkább csak egy árnyék lebeg bennem, ami ugyan tükrözi azt a személyiségem, ami hozzám tartozott valamikor, de már nem ugyanaz. - Kellene neked egy pasi! - vetem fel nagy bátran az ötletet, és a villát a számhoz emelem, majd bekapok egy falatot, és gondosan megrágom. A végén még meg leszek gyanúsítva vele, hogy alig várom, hogy kiléphessek az ajtón. Pedig kezdem élvezni a helyzetet, kellemes, hogy kicsit vele foglalkozhatok, és úgy tehetek, mintha az ég világon semmi gondom nem lenne, és nem éreznék késztetést rá, hogy öljek. - Mivel úgy látom ez a Jack csak a barátod. Ami őt illeti, biztos csak jót akar neked. - próbálom lágy hangon megnyugtatni, akár talán nem veszi úgy magára, de így is sejtem, hogy le akarja majd harapni a fejem, vagy csak kikerüli a témát.

iközben Jackkel küzdök a telefonon nem tudom nem meghallani a hugom kuncogását. Morsos sötét pillantással fordulok el tőle, miközben érzem hogy egyre jobban megy fel bennem az a bizonyos pumpa. Kivételesen most nem Drina tornázta egekbe a vérnyomásomat, hanem az én levakarhatatlan legjobb barátom a képtelen ötleteivel. Nem értem, miért nem tudja felfogni hogy képtelen vagyok szerepelni. Nem véletlenül írok álnéven, ahogy az sem hogy még életemben nem adtam interjút, bármennyire is sikeresnek számít egy-két irományom. A rivalda fény nem nekem való, soha nem is volt kenyerem a szerepelni vágyás. Egyszerűen csak szeretek írni és vágyam valami jót, újat átadni az embereknek akik kíváncsiak rá, mindenféle flancos sallangtól és magamutogatástól mentesen. Felfoghatatlan számomra, hogy ha az újságok meg tudják ezt érteni, a legjobb barátom miért nem. A mi kapcsolatunknak a teljes körű megértésről és elfogadásról kéne szólnia....
Miután végre megszabadultam Jacktől, értsd kíméletlenül rácsaptam a telefont, igyekszem minél nyugodtabban és természetesen elfoglalni helyemet az ebédlőasztalnál. Nincs kedvem Drina kérdéseihez és azok megválaszolásához. Kényelmetlenül éreztem magam ha Jack szóba került, volt egy olyan sejtésem hogy Drina azt hiszi van köztünk valami, aminek a gondolatától egyszerre fogott el egy laza hányinger és vad röhögőgörcs. De a legjobban az álnéven való írogatásom témája aggasztott. Nem akartam neki magyarázkodni, ahogy senkinek nem volt kedvem előadni hogy miért éppen ezt az utat választottam a tehetségem kinyilatkoztatására. Ez az én dolgom, igazából rohadtul semmi köze hozzá senkinek hogy mit miért teszek. Elvégre érett, felnőtt nő vagyok az isten szerelmére. De ha ez így van miért lököm a rizsát mindig saját magamnak? Miért győzködöm magam hogy ez így helyes, minden így van rendjén? Kész téboly ami itthon megy....
Amikor Drina nem hagyja annyiban a dolgot, beletörődőn sóhajtva nyúlok az evőeszközért. Rendben, megadom magam beszéljük erről, legalább addig nem veszekszünk és úgy viselkedünk mint régen, amikor normális család voltunk.
- Először is a neve Jack - javítom ki kelletlenül - És igen, mindig kitalál valami hülyeséget amiről tudja hogy soha nem mennék bele. Legjobb barát révén elég nehezen fogja fel hol vannak a határaim. Mindenféleképpen ki akar rángatni a csigaházból, ami nekem teljességgel elfogadhatatlan...
Bosszúsan forgatom a szemem, majd szedek magamnak a tányérra. A sok idegeskedéstől és dühöngéstől nagyon megéheztem és rendesen ki is fáradtam. Egyszer tényleg fel kéne hagynom azzal hogy folyton arra áhítozom ami soha többet nem valósul meg. Kezdem egyre jobban úgy érezni hogy szélmalom harcot folytatok Drinával egy családért, ami már sajnos tényleg nem létezik abban a formában amilyennek én szeretném látni. Küzdök egy idillért, ami abban a pillanatban elveszett hogy a bátyánk meghalt. A gondolat kíméletlenül facsarja a szívemet. Bármennyire is fáj és nehéz küzdenem, mégsem tudom feladni. Bármennyire reménytelen foggal körömmel ragaszkodom a hugomhoz és egy olyan életért amiben mind a ketten boldogok lehetünk, ahol nem vagyunk árvák. Azt akarom hogy tudja számíthat rám, hogy szüksége legyen rám... De a jelek szerint tökéletesen elvan az én törődésem nélkül is, ami enyhén szólva nem esik jól. Amióta anya meghalt azt hisze túlságosan is átvettem a szerepét, de mit tegyek? Mégiscsak az egy szem kishugom, rajta kívül nincs semmim és senkim. Még szép hogy azt akarom hogy legyen mellettem hogy bármikor segíteni tudjak neki... Na meg hogy ő is adjon egy segítő kezet, amikor én vagyok nyakig a trutyiban, de ez a legkevesebb amiért küzdök.
A sors és az élet emberére akadt velem, mert kitűnően tudom hogy kell az ebet a karóhoz kötni és ha én elhatároztam valamit és kinéztem a célt pitbullként szorongatom azt a csontot és csak akkor eresztem, ha már a hullamerevség is kimászott az élettelen testemből. Nem fogom feladni.

__________________________________________________

Oh my god... Calm down, sister!

A vér látványa valamit felébreszt bennem. Azt hiszem, az ölni akarás bújik ki lassan a jól rejtegetett zsákból, mint egy elfogott ragadozó, aki megelégeli a fogságot, és hirtelen előmászik, és lecsap a fogva tartóira. Nem tudok gátat szabni az érzésnek, akkor jön, amikor ő jónak látja, nehezen tudom csak szabályozni, mintha egy skizofrén lennék, az egyszerűbb fajtából, enyhébb fázisban lévő beteg ember, aki nem tudja irányítani az ösztöneit, csak ha minden egyes izmát megfeszíti, és fogait összeszorítva mosolyog a világra, és azt mutatja, minden a legnagyobb rendben, miközben egy hatalmas csata zajlik le benne. Nem tudom, én miért lettem ilyen, miért lettem más, minta Jessica, vagy Lance. A bátyám egy igazi seggfejjé formálódott az évek alatt, de egész biztos vagyok benne, hogy nem volt gyilkos. És itt vagyok én, akire minden rázúdult egyetlen pillanat erejéig, és nem múlt el, nem tűnt el soha többé, azon a végzetes napon valami robbant bennem, hatalmas gránátként hasította ketté a levegőt, és megváltoztatott. Van, hogy belefáradok, és szívem szerint feladnám a küzdelmet, engednék a kísértésnek, és átadnám magam neki. Aztán eszembe jut Jessica, és rögtön tudom, hogy képtelen lennék őt magára hagyni, no meg Liam, mert az egy dolog, hogy vámpírokat ölök vele, de ha ártatlanokra támadnék, mert eluralkodik rajtam a sötétség... Többé ő sem lenne ott nekem, és abba egy idő után valószínűleg belepusztulnék, s ott a másik rész, hogy nem különböznék szemernyit sem a vámpíroktól. Nem akarom eltaszítani magamtól ezt a két embert, mert akárhogy számolom, már csak ők játszanak fontos szerepet az életemben. Bármilyen szerepet. Félresöpröm a zavaró gondolatokat, és visszatérek a színészkedéshez. Mondhatnám úgy is, visszatérek a régi énemhez, hiszen nem kell erőlködnöm, hogy normálisan viselkedjek a testvérem mellett. Ő az egyetlen, aki mellett még elő tud bújni az egykori ártatlan, bűbájos Drina. Sokszor nehéz, hogy van egy másik életem is, túl a sötétségen, így nem csoda, ha hetekre eltűnök, és nem válaszolok még a hívásaira sem. Távolságot akarok tartani közte és köztem, akkorát, amekkorát csak lehet, de mivel szüksége van rám, így nem hagyhatom magára teljes mértékben. Az egyetlen élő rokona vagyok, és tagadnám, ha azt mondanám, nekem nincs őrá szükségem. Ámbár önzetlenül el tudnám nyomni a vágyódást, és elszakadni tőle, ha úgy látnám, az jót tenne. De csak ártana neki, hülyeség lenne hitegetnem magam, vagy bárkit. Nem nyugodna meg soha, egyenesen beleőrülne, hogy én sem vagyok már ott neki, és ezt nem akarom. Ő az egyik olyan személy, akinek soha, de soha a büdös életben nem tudnék ártani. Meglepődve pislogok, mikor megérzem a karjait körülöttem, és feje a vállamra simul, de ugyanakkor boldogan simulok hozzá. Olyan, mintha megint kislány lennék, hatalmas örömmel tölt el, hogy megölelhetem, s ilyenkor száz százalékosan biztos vagyok benne, hogy nem fog elveszni az érző oldalam soha. Ebben persze nem szabadna ilyen biztosnak lennem, de nem tehetek róla, a nővérem mellett úgy érzem, minden a legnagyobb rendben van, és nem gondolok arra, hogy én már csak mellette tudok így viselkedni. A mosolya arra enged következtetni, nem hiszi el teljes mértékben a történetet, de inkább belenyugszik a füllentésembe, és nem faggat, mert nem akar vitázni. Sajnálom, hogy átverem őt, mikor ide jöttem, rögtön tudtam, hogy ha le is harapja a fejem, megbékél, és egy jó kis estét töltünk együtt. Csakhogy utána még pár napig kapcsolatba leszünk, aztán megint fel fogok szívódni, vagy egy ügy miatt, vagy pedig azért, hogy egy kis távolságot tartsak tőle, és fel tudjak készülni a következő találkozásunkra. Liamnek párszor elárultam, néha nem értem, miért csinálom ezt, de aztán meggyőztem magam, hogy de, igenis tudom. Nem akarom őt magára hagyni, és itt a történet vége. - Sajnálom! - bökök ki végül ennyit, aztán lehajtom a fejem, és a pultot szemlélem, dobolok rajta az ujjaimmal, egészen addig, míg arra nem kér, segítsek megteríteni. Mint a régi szép időkben, csak akkor anyu kért minket erre. Volt, hogy összevesztünk, ki mit pakol le, de a végeredményt magáért beszélt, büszkén húztuk ki magunkat, mikor a többiek is asztalhoz ültek, hogy aztán nyakunkat behúzva üljünk le mi is, mikor kiderül, hogy nincs evőeszköz, vagy épp teljességgel rosszul pakoltuk le a dolgokat. Mosolyognom kell, így nézek a tesómra, és melegség tölt el, olyan érzés, amit csak mellette tapasztalhatok meg. A poharak, a sörök, és a bor látványa pedig még inkább jó kedvre derít. Ez tényleg egy jó este lesz...
Telefoncsörgés zavar meg minket, a zene valahogy ismerősen cseng, mintha hallottam volna már, mikor korábban itt jártam. Bizonyára az egyik barátja keresi, mert neki tuti több ismerőse van, mint nekem, az már egyszer biztos, ebben kár is kételkedni. Volt párszor, hogy úgy éreztem, jól esne a szórakozás, és örültem volna pár barátnak, de aztán rá kellett döbbennem, hogy az nem az én világom. Alkoholtól tompított aggyal egy szórakozóhelyen... Abból baj lehet. A nővéremre pillantok, és nézem, amint eltátogja, hogy lerázza az illetőt. Próbálok fülelni, de csak annyit hallok, egy fickóval beszél. Már tudom, miért volt ismerős a zene. Jack. Sokszor zaklatja őt, párszor felbosszantott, mikor itt voltam, pedig személyesen még sosem találkoztam vele. Biztos jól érzi magát a társaságában, de az arckifejezése arról árulkodik, hogy időnként kihúzza nála a gyufát. Kinek kell egy rahedli barát! Látom rajta, hogy jelen pillanatban ő is valami ilyesmire gondolhat, ideges, és magában számol, azt hiszem, az ugyanis jellemző rá, vagy mély levegőt vesz, hogy lenyugodjon, és ne legyen bunkó még azzal se, aki idegesíti. Hatalmas önuralma van, amit irigylek. Talán belőlem az hiányzik, és a csöppnyi sötétség elhatalmasodott rajtam, ezért váltam ilyenné. A szekrényekhez lépek, kikapok két tányért, az asztalra helyezem őket, s ugyanezt teszem az evőeszközökkel, és a két pohárral, ami eddig a pulton volt. Közben hallgatom, miként veszekszik a fickóval, és halkan kuncogok, hogy véletlen se hallja, mert egy ideges ember társaságában nem jó ötlet vidámkodni, én már csak tudom. Mikor leteszi a telefont, és az étkezőbe viharzik, azt se mondom neki, nyugodjon meg, hiszen azzal is csak rontanék a helyzeten. Felvont szemöldökkel nézek rá, és nem szólok egyetlen szót sem. Inkább leülök vele szemben, és megragadom az evőeszközöket, de annyiban nem hagyom. - Szóval... fotózás, mi? Hogy miket nem akar tőled ez a Jasper! - utólag kapcsolok, hogy eltévesztettem a nevét, de ha már kint van, bocsánatot ugyan nem kérek, amúgy sem érdekel az idegesítő kullancs, ahogy a nővérem nevezte.

Tipikus Drina. Sóhaj, szemforgatás és a kihagyhatatlan "Ugyan már Jess" lemez. Ennyire szörnyű lennék, amiért aggódom érte és azt szeretném ha velem lenne?! Persze mit várok, hiszen a hugom, kész csoda lenne ha egyszer igazat adna nekem bármiben. Mindezek ellenére imádtam és bármit megtettem volna érte. Mégis az őrületbe kergetett a folyamatos eltünedezéseivel. Lehet a légynek sem tudnék ártani és egy aprócska pók halálát is keservesen megsiratom, de néha én is felkapom a vizet... Úgy néz ki mostanában valamivel gyakrabban, hiszen nem ejtettek a fejemre. Érzem hogy valami baj van, valamit nem mond el...
Az elnéző pillantását egy dühös szemvillanással díjjazom. Sosem szerettem ha gyerekként kezeltek, főleg nem a húgomtól.
Aztán mintha hirtelen kapcsolt volna, hogy ezzel csak nagyobb szarkupacot borít a nyakába megváltozik a testtartása. Tökéletesen alakítja a kislányt aki mindent megbánt és rettentően szégyelli magát. A szívem mélyén remélem és naivitásom elhiteti velem hogy ez tényleg így van, de a pillanatnyilag bennem forrongó düh a kiutat keresi, és félő, ha nem találja meg felrobbanok. Aminek ki kell jönnie, ki kell jönnie....
- Nézd, Jessica... - kezd bele, de ügyetlenkedésem az ajkunkra forrasztja a szót - Istenem, vigyázz már magadra! - förmed rám, miközben a mosogatóhoz rángat. Hangneme a bicskát nyitja a zsebemben, felvont szemöldökkel nézek rá, de nem szólok egy szót sem. Aztán mégis mosolygok, nem tudok nem vidulni a helyzet furcsaságán... Pár pillanattal ezelőtt még én dorgálom őt, aztán pedig ő csinál úgy mint egy anyuka akit ügyetlenke gyerekkel áldott meg a jósors. A fejingatása és a homlokráncolása is egy anyát... vagyis az anyukánkat jutatatja eszembe.
- Tartsd oda, aztán... - mondja miközben egy konyharuhát nedvesít a kezem alatt, majd az ép mancsomba nyomja- ezt szorítsd rá. Elmúlik tőle az égő fájdalom, aztán bekenheted valami csodakenőcsöddel. Fogadok, van valamid rá, amit még anyu javasolt.
-Igen is mami! - forgatom a szemem tréfásan, majd anya említésére szomorú mosoly játszik az ajkaimon - Mindig van az ánizsos kenőcséből... Majd bekenem azzal - motyogom, majd finoman magamhoz vonom a húgomat és megölelem. Az előbbi jelenet kicsit oldja bennem a jeget, és bánt a gondolat hogy az ostoba tombolásom miatt még csak nem is üdvözöltem rendesen.
Elengedem, aztán ő a pulthoz sétálva letelepszik az egyik bárszékre. Én észbe kapva óvatosan szedegetem fel a tepsit és a tartalmát, remélve hogy nem szenvedett akkora kárt a süti hogy ki kelljen dobni. Szerencsére a sütikék többsége épségben megúszta a landolást, szóval elégedett voltam. Mindeközben ő beszélni kezdett.
Igazából mostanra belefáradtam a veszekedésbe, a kezem is lüktetett, szóval hagytam a dolgot. Éreztem hogy valami még mindig sántít a történetben, de inkább csak vettem egy mély levegőt felegyenesedtem és rámosolyogtam.
-Jól van, hugi semmi baj - mondtam már ezredszerre is- De legközelebb kérlek szépen ne tűnj el... Lehet neked ez az egész jelenet csak hiszti, de igazából rettegés. Nem akarlak elveszíteni... - békítően mosolygok rá, aztán a konyha szekrények felé bökök a fejemmel - Gyere és segíts megteríteni!
- Hogy van a kezed?
- Túlélem - felelem fáradtan, majd a szekrényekhez fordulva elővarázsolok két poharat, majd a hűtőből két sört. A kamrából előhozok egy vörösbort és fáradtan a pultra támaszkodok. Tényleg elegem volt már ebből az egész cécóból. Mintha valami nyomorult rutin lenne ez nálunk. Drina eltűnik, Jess aggódik, Drina nem ír, Jess felkapja a vizet és tüzet okád mint valami kibaszott házisárkány... Elég ebből. De egyszerűen nem tudok másképp viselkedni, túl fontos számomra a húgom. Szomorúan nézek ki az ablakon, amikor felcsendül a telefonomon a Count on me. Fájdalmasan felsóhajtok. Bármennyire is szeretem Jacket, most nincs rá szükségem. Elcsigázottan veszem kezembe a telefont, miközben megfordulok és bocsánatkérően nézek Drinára.
-Szia Jack, gyorsan mondd, mert dolgom van - szólok a telefonba, majd Drinának tátogom ha engem néz - "Gyorsan lerázom!"
- Szia, Jessie! Baj van?
-Nincs Jack - mondom, miközben lehunyom a szemem és magamban tízig számolok - Kérlek, ne sértődj meg, de bökd ki mit akarsz mert végre itt van Drina és szeretnék vele lenni...
-A fotózásról lenne szó...
Ismét felmegy bennem a pumpa. Komolyan, mintha nem mondtam volna már el neki ezerszer, hogy nem. Mély levegőt veszek és próbálom a lehető legkedvesebben elküldeni Jacket melegebb éghajlatra.
-Jack... NEM! Akárhányszor fogod még megkérdezni, nem leszek a modelled. Én csak írok és azt is nem véletlenül álnéven. Szóval tegyél kérlek egy szívességet és szállj le erről a témáról. Nem szeretnék szerepelni...
-De Jessie...
-Jack... Kérlek! Most leteszem, Drina vár! Szia!
És lecsaptam a telefont. Magamban fortyogva  fél kézzel beviszem a poharakat, majd a kaját és a többi dolgot ha Drina még nem vitte be.
-Bocsánat, Jack mostanában olyan mint valami idegesítő kullacs - magyarázom, majd leteszem a fenekem az asztalhoz és rámosolygok.
-Akkor... együnk!Jó étvágyat! - mondom, és remélem nem kezd el kíváncsiskodni.

__________________________________________________

Oh my god... Calm down, sister!

Akármilyen hihetetlen, nekem is vannak félelmeim. Hiába vagyok egy szörnyeteg, egy gyilkos, még emberből vagyok. És a nővérem elvesztése a legnagyobb félelmeim közé tartozik. Pont emiatt akarom távol tartani magamtól, ezért kerülöm, ezért próbálok a legszükségesebb esetekben ellátogatni hozzá. Persze általában hetente felhívom, és kéthetente találkozom vele, hogy elkerüljem a hisztériát, amit bár megértek, de nem méltányolok. Nem, mert ostoba, attól függetlenül, hogy nem tud róla. Ha tudná, hogy miket tettem, hogy megöltem Lance-t... Istenem, belesajdulna a szíve. Igazság szerint, az enyém már attól összeszorul, és fáj, hogy belegondolok, mit tenne ez vele. A legrosszabb az egészben, hogy a bátyám nem sajnálom. Én vettem el az életét, a reményeit, a jövőjét, mindent, ami Ő maga volt, és nem sajnálom. Nincs bűntudatom. Nem fáj a hiánya. És pont ez az, ami fáj, ha Jessicára gondolok, vagy ha vele vagyok. Csak az lebeg a szemem előtt, hogy meg kell őt védenem, nem számít, én vagyok a fiatalabb. Inkább haragudjon rám, vagy utáljon meg, de éljen. Nem eshet bántódása, neki nem, nélküle... teljesen elvesznék, nem maradna semmi a régi Drinából, és hiába tudom, hogy nem fájna, nem hiányozna a régi önmagam, attól még nehezebb lenne. Nem az ölésnek akarok élni, bár boldoggá tesz. Nem csak a szükségleteim fognak számítani, amíg a nővérem velem van, amíg ő tartja bennem a lelket.
A megszólításán hallom, hogy nincs jó kedvében, bár ezt már az üzenetből is leszűrtem, meg a rengeteg nem fogadott hívásból. Próbálom a zavarom, az aggódásom, a félelmem, és az ő dühét tompítani egy laza és egyszerű kérdéssel, de mielőtt befejezném, tudom, hogy fölösleges szárnypróbálgatás. Azért egy próbát csak megért! Meglepő módon, a szavai rosszul esnek. Nem azért, mert igaza van, és nem azért, mert sértődős típus vagyok. Csak az okoz szenvedést, hogy elcsesztem, megint. Nem először fordul elő, hogy megharagszik rám, mert hülye és figyelmetlen vagyok. Ilyenkor haszontalannak érzem magam, ez pedig az őrületbe kerget, hiszen nem azért töröm magam, hogy aztán kioktasson. Nem ő tehet róla, de ettől még nem lesz könnyebb. Felsóhajtok, és ráncolom a homlokom. - Ugyan már, Jess! - forgatom a szemeim, és lágyan elmosolyodom, elnézően, és kedvesen pillantok rá, de rögtön rájövök, hogy ezzel nem érek el semmit. Nem szabad kimutatnom, hogy én vagyok elnéző vele valójában, hiszen azzal csak nagyobb lavinát indítok el. Stratégiát váltok, lesunyom a fejem, és pilláim alól lesek fel rá, mint aki szégyelli magát. Ez az, így kell ezt csinálni. Határozottságot érzek, és ez megnyugtat. A kezem sem remeg már, így a hátam mögül az oldalam mellé engedem.

Hallgatom a szavak áradatát, csak hallgatom, és egyetlen pillanat erejéig megfordul a fejemben, hogyan jutottunk idáig, hogy csesződhetett így el az életünk. Aztán csak rázok egyet a fejemen, szinte alig láthatóan, és összeszedem magam. Elhessegetem a gondolatot, mert nincs értelme ezen rágódni. Soha nem volt, és soha nem is lesz. Nem tettél semmi rosszat, drága testvérem! De nem mondom ki hangosan. Nem lenne értelme, hiszen nem magyarázhatom el neki, mit miért teszek, így azt sem, miért kerültem. Csak fintorgok egyet, és lemondóan sóhajtozok, mást nem tehetek. Szégyenlősen pislogok rá, és ártatlanul csavargatom egy hajtincsem. Utálom, mikor haragszik rám, de teljes mértékben megérdemlem mindezt. Elfordul, és a sütőhöz sétál, ahol süti sül, érzem az illatát. Ám ez most nem tud lekötni, bár édesszájú vagyok, és imádom, ha süt nekem. Annyira anyura emlékeztet ilyenkor, hogy az már fáj. Nekem pedig nem szabadna engednem, hogy az érzelmek hada elárasszon, hiszen a földbe döngölnének, ha hagynám. Az pedig nem következhet be. Hogy az a kibaszott kurva élet! Tudtam, annyira tudtam, már a legelején, hogy el kéne paterolnom azt a pletykás vén banyát a lakásom közeléből is, de neeem, nekem baromnak vissza kellett fognia magát, és jól cselekedni. S mindezt miért? Hogy aztán én basszak rá miatta. Tetves boszorkány. - Nézd, Jessica... - kezdenék bele, de aztán a tepsi nagyot koppan a földön, a testvérem pedig elharap egy káromkodást. Szuper. - Istenem, vigyázz már magadra! - förmedek rá, és odarántom a mosogatóhoz, és megnyitom a hideg vizes csapot. A víz alá tolom a kezét, és ingatom a fejem, közben aggódva ráncolom a homlokom. - Tartsd oda, aztán... - megragadok egy konyharuhát, azt is a víz alá teszem, kicsavarom belőle a nedvesség legnagyobb részét, és a nővérem kezébe nyomom. - ezt szorítsd rá. Elmúlik tőle az égő fájdalom, aztán bekenheted valami csodakenőcsöddel. Fogadok, van valamid rá, amit még anyu javasolt. - elmosolyodok, és lágy, mégis keserű nevetést hallatok. Nem épp a kedvenc témám a múlt, de ha egyszer egy beszélgetés megköveteli, nem hátrálok meg. Talán a régi emlékek felidézése lenyugtatja Jessicát, és nem kell tovább ostoroznom magam, merthogy mazochista azért nem vagyok. Most, hogy egy kisebb baleset félbeszakította, ki kell használnom. Leülök a pult előtt lévő székek egyikére, és a még így is ártatlan íriszekbe meredek. - Figyelj, elmondom az igazat. Az egyik barátomnak segítségre volt szüksége, így az elmúlt hónapban nála dekkoltam. Segítettem neki dolgokban, meg ilyesmi... A vén... szóval az idős hölggyel meg ne törődj, kissé szenilis, azt hiszem, van az a betegsége. Tudod... Alzheimer... akármicsoda. Ott lakok. Hidd el nekem, mert ez az igazság! Ne légy naiv, és ne higgy el minden egyes szembejövő idegennek, amit összehordanak. Csak egy jó tanács. - vállat vonok, és olyan őszintén nézek rá, hogy azt már tanítani kéne. Nem hiába vagyok én olyan jó a hazudozásban, meg minden másban, főként rajta szoktam gyakorolni, elvégre neki nincsenek agyarai, vérben forgó szemei, és fogalma sincs a gyilkosságról. Legalábbis, uhf, remélem egyszer nem ront nekem, és öl meg. Ez a gondolat egyszerre szórakoztató, és visszataszító, ám inkább elvetem, és folytatom a kedves kis hugica szerepemet. - Hogy van a kezed? - bámulok a rongyra, amit a kezébe nyomtam, és remélem, hogy letudtam a témát. Bár Jess-t ismerve...

em kicsit voltam dühös. Ez jól jött, mert így minden gyorsabban ment és sokkal hatékonyabb voltam mint máskor. Meglepően gyorsan hazaértem, hevesen csapkodtam magam után az ajtókat. Attól tartottam, ha nem nyugszok le hamar nem Drina fog a sírba tenni hanem egy kedves kis szívroham. Morgolódva álltam neki főzni, feszülten vadul vágtam össze a zöldségeket és a húst, majd minden hozzávalót egy serpenyőbe dobva összefőztem a hozzávalókat majd tésztát főztem.
Közben megpróbáltam meditációs zenére lenyugodni, de nem jártam túl sok sikerrel. Tudom, sokan azt hihetik feleslegesen kaptam fel ennyire a vizet, de gondoljanak bele! Az egyetlen élő rokonom. A kishugom. Rajta kívül nincsen senkim ezen a kibaszott Föld nevű bolygón. Belepusztulok ha nem hallok felőle, és ezt a kisasszony a legnagyobb ívben leszarja. De nem hagyom ezt sokáig. Éppen elegen szarnak a fejemre, őt nem engedem. Ha kell pórázt rakok a nyakába, de nem fog eltűnni mellőlem, nem fog egyedül hagyni és engedni hogy belepusztuljak az aggodalomba.
Túl hamar elkészültem. Tétlenül lézengtem a házban, megigazítottam és rendbe tettem mindent amit lehetett. Mindent az ég egy adta világon megcsináltam, lezuhanyoztam, hajat mostam és szárítottam, megterítettem. Túlságosan hatékonnyá tett a méreg. Persze, nem tudok rá sokáig haragudni, és ezt ő is tudja.Folyamatosan az órát lesve mentem vissza a konyhába és jobb dolog híjján nekiálltam sütit sütni. Szinte oda sem figyelve szórtam bele mindent a tálba, majd elbambulva meredtem ki az ablakon miközben összekevertem a muffin tésztát. Többek között azért csak muffint sütöttem, mert per pillanat, ahogy már említettem, olyan dühös voltam rá hogy nem érdemelt volna meg egy csokitortát. Dedós dolog volt, nem állt szándékomban büntetni, de mégis. Nehogy már halálra ijeszt, egy hónapja nem szól hozzám és még csoki tortát is kapjon. Meg a nagy ló... khm... tüdőt!
Mikor már a sütőben voltak a muffinok jutott eszembe hogy megkértem rá hogy hozzon desszertet. Ó hogy... Mindegy, el fog fogyni! Nem ez a legnagyobb problémám, úgyis kell holnapra is valami kaja mert muszáj nekiülnöm dolgozni. Némileg lemaradtam a mai nap folyamán. Két dühroham között nem volt időm írni.
Hallottam amikor megjött. Sóhajtva nézek rá, közel sem annyira mérgesen ahogy szeretnék. Amint meglátom megenyhülök és elönt a megkönnyebbülés hogy jól van.
-Hugi... - mondom hűvösen, és felvonom a szemöldököm a vállba bokszoláson. Ilyenkor olyan mintha megint kislány lenne. Egy kislány aki tökéletesen tudatában vagy hogy bajban van.
- Hogy vagyunk ma?
-Hát ha már így kérdezed, egy leheletnyit dühösen és egy csipetnyit megbántottan hogy a szeretett kishugom, akinek évekig dajkáltam és kinyaltam a kicsi seggét le se szarja a fejem!
Nyers voltam tudom. De nem tudtam másképp beszélni vele most nem. Kicsit cinikus is voltam, de ez betudható a lelkiállapotomnak. Tényleg nagyon megbántott voltam hogy kerül.
-Nem tudom mi rosszat tettem Drina, hogy kerülsz de torkig vagyok ezzel értsd meg! - mondom, miközben elfordulok tőle hogy kivegyem a muffinokat a sütőből - Kurvára szarul esik, hogy végig kell sétálnom a fél városon hogy a lakásodon egy öreg nénitől tudjam meg hogy nem is élsz ott. Hogy folyamatosan lerázol vagy fel se veszed a telefont.Azt hittem ennél jobb a kapcsolatunk és jobban szeretjük egymást... Nem hisztizni akarok, de...
Nem tudom folytatni. Egy azért, mert már fáradt vagyok magyarázkodni is, kettő én hülye rossz helyen fogtam meg a forró tepsit és megégettem az ujjam. Felszisszenve engedem el a tűzforró tálat ami hangosan koppan a csempén.
-Azt a jó.... Áu!

__________________________________________________

Oh my god... Calm down, sister!

Ez a vámpír kikészít! Illetve... kikészített, múlt időben. Nem sok mindenki ússza meg élve, aki felbosszant, s ez alól ő épp nem volt kivétel. Mire is számított? Hogy telihold nélkül nem tudok átdöfni egy karót a nyamvadt szívén? Erre csak egy szó jut az eszembe; ciki. Büszke léptekkel, felszegett állal, torz vigyorral a képemen kerülöm meg a holtestét, és indulok a kocsiért, hogy bevághassam a csomagtartójába legújabb áldozatomat. Elvégre nem hagyhatom az erdő közepén, nem hiányzik egy csokornyi bonyodalom, így sem egyszerű az életem. Leparkolok az ösvény szélén, becibálom az ideiglenes rejtekhelyére a hullát, és már ott sem vagyok, hangos farolás és porfelhő közepette lépek olajra. Útközben Liam jut eszembe, és hogy talán aggódnom kéne miatta. Hiszen egy, legvégső esetben két hétről volt szó, viszont másfél hete nem hallottam felőle semmit, és ez... oké, egyáltalán nem aggaszt. Amiatt viszont talán aggódhatnék, hogy nem érdekel, mert ha egy egészséges kapcsolatban élnék vele együtt, már rég idegrohamot kaptam volna, hogy hírét se hallom. Lássuk be, Drina, neked egészséges kapcsolatod soha nem lesz, főleg nem ezzel a pasival! Nagyot sóhajtok, miközben egyik kezemmel a kormányt tekerem, hogy beforduljak a garázsba, másikkal hajamba túrok, és megpróbálom eloszlatni fura gondolataim. A csajt egyelőre ott hagyom, ahová tettem, inkább felsétálok a szobámba, és levágom magam az ágyra nem túl nőiesen. Ügyetlenül kihalászom farzsebemből a mobilomat, bekapcsolom, és csaknem sokkot kapok. Atya. Úr. Isten. Hát ebbe a nőbe meg mi ütött? Számtalan hívást találok Jessicától, és ez nem hogy megrémiszt, de majdhogynem megfagy a vér az ereimben, levegőt legalábbis elfelejtek venni. Ismerem őt, és tudom, hogy olykor hamar felkapja a vizet, és rühelli, ha figyelmen kívül hagyják, különösen, ha azt én teszem, de ez... Végül is, én voltam a hülye, nem szabadott volna ennyire elhanyagolnom. Gondolnom kellett volna rá, hogy ez lesz a vége. Morcosan, tehetetlenül megnyomok egy gombot, és meghallgatom az az üzenetét, amit az utolsó hívás alkalmával hagyott a rögzítőmön.

Azt meghallgatva nem is várok tovább, egy kétségbeesett nyöszörgés mellett nyomom fel magam álló helyzetbe, végigsimítok a pólómon, hogy mégse gyűrött ruhába menjek erre a bizonyos vacsorára. Biztonság kedvéért a telefonom kijelzőjén lévő órára pillantok, és ismételten egy kisebb sokkot kapok. Basszus, öt perc múlva nyolc! A fürdőbe rohanok, megigazítom a sminkem és megfésülködöm mindössze két perc alatt, felkapom a táskám, és rohanok a kocsihoz. Tudom, hogy már így is el fogok késni, de csak nem hal bele abba az öt percbe az én drága, idegbajos nővérkém. Fújtatva gurulok végig az utcákon, és idegesen fordulok a ház elé végül. Elég ironikus, hogy pont én rettegek, ráadásul egy embertől, aki a légynek se tudna ártani, de Jess miatt tényleg lehet okom az aggódásra, (sajnálatod módon) túl jól ismerem. Végigrohanok a kocsifeljáró mellett, fel a lépcsőn, s végül lihegve rontok be az ajtón. Félve sétálok át az előszobán, a konyha felé indulok, a bejárata előtt, a fal takarásában azonban megtorpanok. Jó ég, ne remegj már! Összekulcsolom a kezeim a hátam mögött, és ártatlan, csillogó szemekkel, szelíd mosolyra hozott ajkakkal libbenek be a konyhába, ahol ott találom őnagyságát. - Szia tesó! - bokszolok finoman a vállába, és úgy vigyorgok rá, mint egy kislány, aki tudja, hogy nagy bajban van, de igyekszik úgy tenni, mint aki ártatlan, s nem tett semmi rosszat. - Hogy vagyunk ma?

assan egy hónapja nem láttam Drinát! Az én édes drága húgocskám nagyon szépen éli kicsin világát, miközben magasban tesz rám. Nem válaszol az üzenetekre, vagy ha mégis kegyeskedik felvenni azt a rohadt telefont leráz. Nem értem mi ütött ebbe a lányba, de jócskán tele a hócipőm vele!!! Az egyetlen élő rokonom, és mégis olyan mintha nem létezne!
Mérgesen csörtettem a város utcáin, egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Ha már nem veszi fel a telefont, kénytelen vagyok elmenni a lakására és személyesen kiverni neki a hisztit. Hátha ebből leveszi hogy aggódom érte. Nem állíthatott meg senki és semmi, igaz a légynek se tudnék ártani, de most olyan mérges voltam a húgomra, hogy legszívesebben egy kanál vízben megfojtottam volna. Valósággal felemésztett az aggodalom, hogy netalán valami baja történt. és elviselhetetlenül mart a szomorúság, hogy talán az egyetlen élő rokonom nem kíváncsi rám.
Ha lehetséges még jobban felgyorsítottam a lépteimet, és hál istennek a düh és a félelem megtette a hatását: nem buktam orra semmiben. Most nem volt helye orra esésnek, csak elszánt céltudatosságnak. Ő se gondolhatta komolyan, hogy ezt annyiban hagyom! Ismerhetne már annyira hogy a makacsságom felülír mindent és addig erősködöm és addig megyek amíg célba nem érek. Vagy így vagy úgy...
Laza félórányi séta és dühöngés után értem el az albérletet. Csöngettem, de nem érkezett válasz. Kopogtattam, majd füleltem... Semmi... Hevesen dobogó szívvel csöngettem újra és dübörögtem az ajtón felváltva.
-Drina! Nyisd ki! - kiáltottam, de ez is süket fülekre talált. Legalábbis ami a húgomat illette! A hatalmas zajra kitotyogott egy idős néni és fontoskodva pakolgatta felém a járókeretét.
-Itt aztán hiába zajong, kedveském! - károgta a hölgy - Ebbe a lakásba csak nagy ritkán jön a kisasszony, éppen hogy csak befizeti az albérletet és elszelel...
-Te... tessék?! Úgy tetszik érteni, hogy nem... nem itt lakik?! - kérdeztem, miközben éreztem hogy az arcom kezd kivörösödni a dühtől
-Úgy, úgy kedvesem...
-Hogy az a... Köszönöm a segítséget viszontlátásra! - nyögtem, miközben nagyon igyekeztem visszatartani a dührohamomat. Nagyon ritkán húztam fel magam ennyire, és Drinának soha nem sikerült elérnie nálam ezt a szintet... Idáig...
A nénike válaszát meg sem várva lecsörtettem a lépcsőn és kirobbantam a szabadba. Előhúztam a telefonomat és tárcsáztam Drinát... Üzenetrögzítő... Naná!
-Drina Lowness, itt a tajtékzó nővéred beszél! - hangomból sugárzott a méreg, de nem ordítottam, nagyon igyekeztem kultúrálni magam. Kell a francnak egy nyilvános utcai jelenet - Találd ki hol voltam?! A lakásodon! És kit nem találtam ott?! TÉGED.. Mégis hol a francban vagy?! Lassan egy hónapja nem láttalak, szét vet az ideg és az aggodalom. Ha hívlak csak ez a rohadt rögzítő veszi fel és cseszel válaszolni, ha meg néha méltóztatod felvenni akkor is csak lekoptatsz... Nem tudom mi folyik itt Drina, de nekem kurvára elegem van belőle! Ha jót akarsz magadnak este áttolod a segged vacsorázni! Ha nem jössz úgy is jó, de készülj fel hogy az egész várost kiplakátolom a képeddel és nyomravezetői díjjat fogok felajánlani hogy megtaláljalak!!! Végig járom egész Mistic Fallst becsöngetve minden egyes kibaszott lakásba! Világosan beszéltem?! Ma, este nyolc! Hozz sütit és bort!... Szia!
Remegve tettem le a telefont. Igyekeztem nem észre venni, hogy mennyi ember bámul. Mereven az utat nézve haladtam haza. Még vacsit kell főznöm...

__________________________________________________