Könnyedén töri el a csontjaim. Nem lep meg a dolog, hisz az erőfölénye már régóta egyértelmű. Még számítottam is rá, hogy sor kerül majd valami hasonlóra. Általában ez van, ha a határokat feszegetem. A fájdalom ködszerű fátylat borít elmémre, ám ennek ellenére is elmosolyodom. Számára talán meglepő lehet, én azonban szórakoztatónak találom ezt az egészet. A kín régóta hozzátartozik az életemhez. Most pedig úgymond szándékosan provokáltam is a dolgot. Rebekah érdekel engem. Azt hiszem túlságosan is sok hasonló vonásunk van. Talán ha lehetőséget kaptam volna, hogy felnőhessek, akkor akár még több közös pont is lehetett volna köztünk. Szeretem tudni, hogy meddig mehetek el. Rebekah talán már most ostobának bélyegzett, ám minden tettem szándékos volt. Tisztában vagyok vele, hogy bármikor végezhet velem. Én azonban tudni szeretném, hogy nála hol van az a bizonyos végső pont. Érdekel a személyisége és mindaz, ami mozgatja. Kíváncsivá tett, ha pedig engem érdekel valami, akkor mindenképp megszerzem a válaszokat. Ha pedig ez az út némi szenvedésen át vezet... nos, engem az sem tántoríthat el. Igazság szerint nem áll szándékomban provokálni Kol testvérét. Vagyis pontosabban nem azért teszem, hogy bosszantsam. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt képzeljem, büntetlenül játszadozhatnék vele. Valószínűleg Kolhoz hasonlóan őt sem téveszti meg a külsőm. Igazság szerint ez a tény még inkább szimpatikussá teszi. Életem másfél évszázada alatt volt időm bőven meggyűlölni a tükörből rám visszanéző arcot. Gyermektestbe börtönözve kell tengetnem mindennapjaim. Megszoksz vagy megszöksz. Az én helyzetemben ez annyit jelent, hogy megpróbálom kihozni a legjobbat abból, amit kaptam, de nem kell jó képet is vágnom a dologhoz. Igaz, bizonyos helyzetekben hatalmas előnynek számít az ártatlan kinézetem. A legtöbb vámpír és ember túlságosan is ostoba ahhoz, hogy reálisan végiggondolja a helyzetem. Nem veszik észre a rájuk leselkedő veszélyt. Átváltoztatóm is ezért pusztult el. Meg volt győződve róla, hogy örökre egy könnyen manipulálható gyermek maradok majd. Ó, mennyire gyűlölöm még mindig!
- Értem én – szélesedik mosolyom. Félrebiccentem fejem és a fehéren izzó fájdalmat figyelmen kívül hagyva érdeklődve szemlélem a minden tekintetben idősebb vámpírt. Használhatatlanná törte a csuklómat, de nem zavar a dolog. Majd meggyógyul. Attól persze nem kellemes. Felszisszenek, néhány hang pedig kiszökik összepréselt ajkam közül. - Viszont neked nem kellene ennyire túlreagálnod a dolgot – teszem hozzá. - Mindig lehet újat szerezni, ha az egyik eltörik. – Számomra az emberek sosem voltak többek játékoknál. Jelentéktelen lények ők, akikkel bármit megtehetek, amit csak akarok. - De nem kell aggódnod. Felfogtam. Nem fordul elő többet. – Teljesen komolyan mondom. Tettemet valóban a puszta kíváncsiság motiválta. Ráadásképp úgyis unatkoztam, mivel Kol még nem ért vissza, így hát összekötöttem a kellemest a hasznossal. Erre mindenképp alkalmat akartam keríteni. Az nem zavar, hogy az egyik leghatásosabb fegyverem ellene is hatástalan. Sőt, még örülök is neki. Érdekes.
Figyelem, ahogy megigézi a halandót majd a poharához lép. Minden bizonnyal neki is megvannak a maga titkai. Talán hozzám hasonlóan ő is olyasvalamire vágyik, amit sosem kaphat meg. Bármit hajlandó lennék megadni azért, ha felnőhetnék. Semmi bajom a vámpír-léttel. Nem sírok holmi elragadott emberség miatt. Csupán azt bánom, hogy nem néhány évvel később történt a dolog. Ó igen, valóban vannak előnyei annak, hogy a vétlen ártatlanság álcája mögé rejtőzhetem, ám ez a megváltoztathatatlan tény hihetetlen erővel dühít is. Hiába múltak az évek, haragom nem csillapodott. Nem volt képes eloltani még az sem, mikor végignézhettem átváltoztatóm pusztulását. Azt már semmi sem tehette semmivé, amit velem művelt. Annyira bolond volt! Olyan sokszor elátkoztam már a nevét. Bárcsak többször is végezhettem volna vele. Újra és újra! Túlságosan könnyen megszabadult a szenvedéseitől.
- Barátok? – tűnődve ízlelgetem a szót, miközben óvatosan megérintem már gyógyuló csuklómat. - Sosem voltak még barátaim – jelentem ki aztán. - Érdekes módon a legtöbb vámpír, akivel mindez idáig összehozott a Sors, valamiért abba a tévhitbe ringatta magát, hogy valóban gyermek vagyok. Elképzelni sem tudom, hogyan maradhattak életben egyáltalán addig, hogy találkozhassanak velem. - Képes vagyok szót fogadni – biztosítom róla. - Néha egyszerűen csak szeretek... kísérletezni. – Nem magyarázom meg, hogy miképp értem. Úgy értelmezi szavaimat, ahogy akarja. - Kezdjük újra. – Elveszem a felém nyújtott poharat. - Hálásan köszönöm. – Igen, ez a beszélgetés mindenképpen érdekesnek és hasznosnak fog bizonyulni. Lehet, hogy már tényleg elkönyvelte magában, hogy miféle negatív tulajdonságaim vannak, de tényleg tudom, mikor kell meghátrálni. A büszkeségem sosem volt annyira fontos, hogy megölessem magamat miatta. Viszont a szórakozás utáni vágy és a kíváncsiság néha átlendít egy bizonyos határon. Van, hogy megéri kockáztatni. Annyira messze azonban sosem megyek, mint sokan mások. - Tisztában vagyok vele, hogy kinek a háza ez. Ne aggódj, eszem ágában sincs figyelmen kívül hagyni a tulajdonviszonyokat. Nem szoktam hozzá az olyan társasághoz, ahol – rövid szünetet tartok, próbálom a lehető leghelyesebben megfogalmazni a dolgot - nem kell megjátszanom magam. Az emberek mind ugyanazt látják, ha rám néznek és sok vámpír is elköveti ezt a hibát. Néha kissé elragadtatom magam – ismerem be. Hogyan lehetnék teljesen normális mindazok után, amiket el kellett viselnem? Hihetetlen nehézségeket okoz, hogy semmit nem intézhetek el egyedül. Még jó, hogy tudok igézni. Anélkül aligha sikerülne boldogulnom.
- Sokan tényleg nem tudnak elvonatkoztatni a látszattól – jegyzem meg egykedvűen. - Te tudod, hogy már nem vagyok gyermek. Kol is tudja. Azonban ez ritkaságszámba megy. Talán a külső szemlélő valóban undorítónak láthatja, ami... Kol és köztem van, engem viszont ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekel – mosolygok. - További leckékre pedig nincs szükségem. Moderálni fogom magam. – Semmi gúny nem rejlik a szavaim mögött. Teljesen komolyan beszélek. Általában képes vagyok helyesen felmérni egy helyzetet és ha nem muszáj, nem ragaszkodom a mazochizmushoz. Persze temérdek alkalommal törtem már össze saját magamat. Gyűlölöm a testet, melybe zárva élni kényszerülök. Megkeseríti a hétköznapokat, melyek amúgy sokkal édesebbek lehetnének. - Áldás és átok. Nem is lehetne ennél jobban megfogalmazni – bólintok rá fejtegetésére. - Rengetegszer csatangoltam már az elhagyatott árva szerepét magamra öltve az utcákon. Mindig megsajnálnak, megpróbálnak segíteni. Szegény, elhagyatott gyermek. Aztán mikor rádöbbennek az igazságra, már túlságosan késő. – Szeretem látni az arckifejezésüket. Mindig akarom, hogy tudatában legyenek mindannak, ami történik velük. A végsőkig. Sosem szoktam elengedni egyetlen embert sem. Minek? Előbb vagy utóbb úgyis meghalnak. Mind. Ugyan mégis mit árthat egy olyan ártatlan lény, mint én? – mosolyom tovább szélesedik. - Viszont átok is, ez kétségtelen. – Ritkán beszélhetek ennyire nyíltan ezekről a dolgokról, hát kihasználom a lehetőséget. Úgyis kíváncsi vagyok a véleményére. - Te hogy éreznéd magad, ha megtagadták volna tőled a lehetőséget, hogy igazán felnőhess? – kérdezek rá hirtelen. - Sokkal többet tudok, mint a halandók, mégis mindegyik lenéz. Azt hiszik, hogy nem intézhetem el a saját dolgaimat. A szemükben csak egy gyermek vagyok, aki még hosszú ideig másokra van utalva.

A Kollal való találkozásom mondhatni teljesen megváltoztatta az életemet. Végre találtam valakit, aki megért engem. Kol és én... hasonlóak vagyunk. Számára nem csupán egy gyermek, egy szép porcelánbaba vagyok. Képes keresztüllátni az illúzión, mellyel külsőm átkozott meg és vert béklyóba. Mellette igazán önmagam lehetek. Nincs többé szükségem a megigézett halandókra, hogy legyen hol laknom. Ennek az újfajta stílusnak is megvan a maga veszélye, ám nem olyan erős, hogy képes legyen... visszariasztani. Nem hiszem, hogy a közeljövőben ráunnánk egymás társaságára. Könnyű szerrel végezhetne velem, ha úgy tartaná kedve. Emiatt azonban nem aggódom. Miért is kellene? Először ugyan... megrettentett a felbukkanása, ám miután szóba elegyedtünk... már láttam, hogy ő tényleg olyan, mint én. Korábban mindenki számára csupán az ártatlan gyermek voltam. Még a vámpíroknak sem volt annyi eszük, hogy a külső mögé lássanak. Életem százötvenhárom éve során csakis bolondokkal hozott össze a balsorsom. Ez egyrészről előnynek is számítható volt, hiszen nem sejtették, mekkora fenyegetést is jelentek rájuk nézve. Még az engem átváltoztató bolond is elkövette ezt a hibát. Túlságosan is... könnyelmű volt. Azt képzelte, hogy mivel a külsőm változatlan, ezért tényleg gyermek maradok örökre. Micsoda ostobaság! Aztán persze csodálkozott, mikor hála nekem elégett a napon. Sokáig kellett tervezgetnem a bosszúmat, de végül sikerrel jártam. Természetesen. A pusztulása nem adott akkora elégtételt, mint vártam, de legalább végre valahára szabad voltam. Nem kellett elviselnem tovább. Álszent, naiv barom! Komolyan azt hitte, hogy örökké azt teszem majd, amit ő vár tőlem. Persze színészkedtem, míg kellett... elaltattam a gyanakvását, de közben végig arra készültem, hogy megadhassam neki, ami járt. Annyira bolond volt! Figyeltem az arcát azokban az utolsó percekben. Annyira... megdöbbent. Én pedig csak álltam és mosolyogtam. Nem éreztem a várt megkönnyebbülést, de a terhek egy része mégis lekerült a vállaimról. Nem kellett tovább elviselnem őt. Immáron nem voltam rászorulva, hogy megjátsszam magam előtte. A külsőm örökre egy gyermeké, de... onnantól fogva azt tehettem, amihez csak kedvet kaptam. Néhány idegesítő korlát azért megmaradt. Nem intézhettem magam a saját ügyeimet, pedig tökéletesen képes lettem volna rá. Nem vehetek házat, nem kezelhetem magam a pénzügyeimet... mindig magammal kell cipelnem egy idegesítő bábot. Eddig legalábbis így volt. Kol jelenléte azonban mindezt szükségtelenné tette. Mellette igazán önmagam lehetek és őszintén remélem, hogy sosem ér majd véget ez az időszak. Az újdonság varázsa megkophat talán, ám... ő és én... mi ketten valóban hasonlóak vagyunk. Döbbenetes könnyedséggel tanultam meg mellette élni. Nem várja el, hogy megváltozzak és értelem szerűen én sem szeretném, ha felhagyna bizonyos... szokásaival. A kegyetlenség, a szórakozás... mellette végre igazán élvezhetem az életet. Erről nem áll szándékomban lemondani. Korábban még sosem fordult elő, hogy... ennyire hozzám tartozónak éreztem volna valamit. Valakit. Természetesen ennek az új kapcsolatnak is megvannak a maga veszélyei, ám egyelőre nem törődöm velük. Nem fogunk ráunni a másikra. Nem tudom honnan tudom... egyszerűen csak... érzem. Túlságosan is sok időt kellett magányosan eltöltenem... ostoba elvek és előítéletek hálójában vergődve. Sokan pedig tőle is elvárták volna, hogy megváltozzon. A bolondok! Nekem nincs rá szükségem, hogy megjátssza magát előttem. Lehet olyan kegyetlen, amennyire csak akar. Én is ilyen vagyok. Időnként nem is tudom, melyikünk a nagyobb szörnyeteg. Itt vagyok én, az angyalarcú démon... oly sok gyanútlanra hoztam már halált. Ám őt sem kell félteni. A külsőnk nem is lehetne ennél különbözőbb, ám... a jellemünk, a belsőnk... mi magunk... igazán... hasonlítunk.
Léptek majd torokköszörülés. Vajon miért is hittem, hogy nyugalomban tudom majd elkölteni ezt... az étkezést? Jó. A lány eredetileg nem az enyém volt, de ilyen apróságokon sosem akadtam fenn. Ezúttal sem. Kol testvére azonban minden bizonnyal más véleménnyel rendelkezik. Úgy sejtem nem is habozik majd, hogy álláspontját velem is megoszthassa. Igazság szerint valahol még kedvelem is Rebekah-t. Kicsit talán hasonlít is rám. Mindketten olyasvalamire vágyunk a legjobban, amit sosem kaphatunk meg. A számonkérés lehetősége viszont nem tölt el felhőtlen örömmel. Rebekah erősebb nálam, tehát joggal vagyok óvatos vele szemben. Még ha ilyen... apróságokat, mint a vacsora eltulajdonítása, meg is engedek magamnak... azért a lehetőségeimmel tökéletesen tisztában vagyok. Tudom hol a határ és másokkal ellentétben én csupán mértékkel, óvatosan szoktam átlépni. Kol a megmondhatója, hogy tudok ám én gondolkodni és ésszerűen cselekedni, már persze csak akkor, ha feltétlenül szükséges.
- Éppen játszom az étellel – adok választ Rebekah kérdésére. - Egyesek szerint modortalanság, de véleményem szerint... inkább sokkal szórakoztatóbbá teszi az egészet. Oh... – megdöbbenés villan át arcomon. Tettetett csupán, ám a célnak tökéletesen megfelel. - Csak nem a tiéd? Bocsáss meg – villantok rá egy mosolyt, melyet a legtöbb halandó azonnal bűbájosnak bélyegezne. Ám Rebekah tudja, mi lapul a külső alatt. Arra azonban még nem sikerült rájönnöm, hogy vajon képes is lesz-e figyelmen kívül hagyni a látszatot. - Nagyon unatkoztam, ilyenkor pedig hajlamos vagyok kiszolgálni magamat. Főleg ha az élet csak úgy... szerteszét hever.
Megrántom a vállam, mintegy kifejezvén, hogy az ilyesmi bizony bárhol, bárkivel megeshet. A következő pillanatban megragadja a karom és koránt sem finoman arrébb tessékel a prédától. Szó nélkül tűröm a dolgot. Megfigyelni, elemezni... ezek a hasznos készségek mindig is jó tulajdonságaim sorát gyarapították. Vajon hogyan kellene viszonyulnom Rebekah-hoz? Ez itt a kérdés. Nos... talán a következő percek majd nyújtanak némi támpontot. Ingerült. Szinte vibrál körülötte a levegő a feszültségtől. Ilyen állapotban pedig nem lenne meglepő, ha máson próbálná levezetni, nem pedig azon, aki okozta. Én is rendkívül gyakran cselekszem hasonlóképpen. Kínzok. Gyilkolok. Életeket veszek el. Reményeket zúzok össze. Álmokat oszlatok semmivé. A halandók a szememben semmik csupán. Táplálék. Nem többek az állatoknál. Miért kellene hát másképpen bánnom velük? Néhányan kiérdemlik, hogy különösen sokat foglalkozzak velük. Balszerencsések... gyereknek neveznek... úgy bánnak velem, mintha az lennék. Igazság szerint semmi rosszat, elítélendőt nem tesznek, ám ez a néhány egyszerű momentum mégis végzetesen felszítja indulataim. Őket büntetem meg azért, mert akkor régen egy őrült gyermekként vámpírrá változtatott. Elátkozott. Örökre.
- Egy pillanatra sem felejtem el, hogy kinek a házában vagyok – mosolygok ismét Rebekah-ra. - Ami Kolt illeti... nos, neki el kellett mennie. Nemsokára azonban visszajön. Elvisz... szórakozni – nyomom meg az utolsó szót. Bár valószínűleg enélkül is pontosan el tudja képzelni, hogy mivel ütjük majd el az időnket. - Talán... zavar a jelenlétem? – érdeklődöm meg szelíden, a lehető legártatlanabb képpel, a következő pillanatban pedig mindezt meghazudtolván olyan erővel rántom magamhoz a nő szabad csuklóját, hogy csont törik. Szemrebbenés nélkül kezdek inni. A kíváncsiságom motivál. Kolt már viszonylag jól sikerült kiismernem. Ő olyan mint én. De vajon... Rebekah milyen? Őt mi hajtja előre? Érzem, hogy vannak közös pontok... bár mindez valószínűleg nem sokat számít.